2012. év bejegyzései

Pay-to-Play

Közzétéve Szerző:
Válasz

kockázati tőke, startup, start-up, befektetés, VC, lean, lean startupEzen a szép új blogon visszatérnék a term sheet-hez és elmesélném, mit jelent a maradék két bekezdés. Annak, aki most kapcsolódik be, a term sheet-ek leglényegesebb pontjai az Economics és a Control. Eddig az Economics részt elemeztük és így állunk vele:

Price. Kipipálva, megbeszéltük itt.

Liquidation preference. Az egyik legfontosabb term, itt elemeztük részletesen.

Pay-to-Play Ez jön most

Vesting. Megbeszéltük ebben a posztban.

Employees’ option pool Megvolt, méghozzá Shuffle technikákkal együtt.

Antidilution. Ez jön legközelebb.

Azaz maradt két kisebb, de nem kevésbé lényeges bekezdés, a Pay-to-Play, és az úgynevezett Antidilution. Akkor vágjunk bele az előbbibe, úgyis rövid és könnyű téma:

Pay-to-Play. Na ez egy olyan dolog, amiben általában az alapító tulajdonosok és a (normális) befektetők egyetértenek. A Pay-to-Play lényege, hogy abban az esetben, ha az első körös befektetők nem akarnak részt venni a további befektetési körökben (Series B, Series C), akkor az általuk birtokolt Preferred Stock automatikusan az alapító tulajdonosok által is birtokolt Common Stock-ra váltódik át. Értékben a két részvénytípus nem különbözik, azonban a Preferred Stock bizonyos előjogokat biztosít a befektetőknek, amit elveszítenek abban az esetben, ha a Pay-to-Play szabály szerepel a megállapodásban, és ők nem akarnak, vagy nem tudnak részt venni a következő körben.

Látszólag ez a Series A befektetőknek rossz, méghozzá nagyon rossz. Ugye a Pay-to-Play azt mondja, hogy „Kedves Investor, ha nem akarsz avagy nem vagy képes finanszírozni minket később (mert leégtél vagy nem hiszel bennünk), de találunk egy másik madarat, aki megteszi, akkor hálásan hátba veregetünk, mint vakondot a rotációs kapa, de elvesszük az előjogaidat, amit majd a következő kör befektetője szépen megkap, neked meg kuss és örülj, hogy benne maradsz.” Így is van, ezt jelenti. Az értelmesebb befektetők mégis támogatják a Pay-to-Play-t. Miért?

Elég gyakori, hogy a Series A (tehát az első kockázati tőkebefektetési kör) befektetője nem egyetlen cég, hanem befektetők egy csoportja, ezt hívják szindikált befektetésnek. Ilyenkor ugyanis csökken a kockázat, de nő a vállalkozást támogatók köre, ami ugye mindenkinek jó. Egyik befektető sem kockáztat sokat, mégis elég komoly csapat áll össze a cég mögött – tuti ötlet, használják is a racionális amerikaiak zsákszámra. Igen ám, de az okos befektető tudja, hogy hiába megy jól a cég, befektető-társai egyszer esetleg kifogynak a léből, véget ér az alapjuk, vagy egyszerűen csak hülye döntést hoznak. Normálisabb befektetőink pedig – ahogy azt megszoktuk – előre gondolkodnak és egy ilyen helyzetben szeretnék elkerülni azt a problémát, hogy egy másik befektetési társaság a Preferred Stock-kal járó előjogokkal bírjon akkor is, ha nem vette ki a részét a következő kör finanszírozásából. Így – ha bízik a cégben és nem remeg a keze -, akkor bedobja a Pay-to-Play-t, azaz póker-nyelven szólva emeli a tétet. Amennyiben befektető társai ágálni kezdenek a PtP ellen, tudja, hogy ott valami nem kerek. Mivel okos befektető képes és hajlandó is részt venni a Series B, C, stb. körökben, Ő nem fél a Preferred > Common konverziótól. Van pénze, ha a cég megy, simán beletol még pénzt, hiszen még nagyobb részesedést akar belőle. A PtP védi a komoly befektetőt és az alapítókat is: ha egy befektető-társ nem vesz részt a további körökben, pénzt ugyan nem veszít, de kontrollt igen – és ez így van jól. Aki sem pénzzel, sem máshogy nem járul hozzá a cég boldogulásához, az ne szóljon bele az irányításba.

A Pay-to-Play gyakran fordul elő olyan Angel Investoroknál, akik nem egy alapból dolgoznak, hanem saját magántőkéjüket tolják be a cégbe, és nem képesek a kezdeti 200 ezer dollárt követően egy év múlva 3-4 milliót betolni. Az értelmesebbje azonban ezt elfogadja, és tudja, hogy komoly részesedést szerzett egy feltörekvő cégben, egyszerűen a továbbiakban már nincs mit tennie, mint segíteni és támogatni a céget – a kontrollt ugyanis már az új befektető gyakorolja. Hamarosan jön az Antidilution, de abban nem lesz köszönet… ; )

Employee’s Option Pool

Közzétéve Szerző:
2

startup, kockázati tőke, üzleti angyal, pitching, start-up, leanHazajöttünk. Nem most, már pár hónapja. És elindult a Brandvocat, ennek ékes bizonyítéka, hogy itt olvassátok ezt a cikket a Brandvocat blogon. : ) Több, mint 1 000 felhasználó két hét alatt – és csak nő minden kampánnyal. A vállalkozósdi velejárója – főleg ha az ember innovatív dolgot próbál csinálni – hogy egy ideig mindenkivel szembe kell menni – különben mitől lenne innovatív, nem? Na, hát most már páran jönnek utánunk is, úgyhogy ritkábban vagyok magányos, így megint van kedvem írni.

Ráadásul nem kevés bátorítást kaptunk attól a szűk körtől, akik olvasták ezeket az elemzéseket (meglepődtem, hány tehetséges magyar vállalkozó gondolkodik amerikai piacnyitásban), és illetlenség volna őket cserben hagyni, úgyhogy folytatjuk a Term Sheet azon részeivel, ami eddig kimaradt: jöjjön ma az alkalmazottaknak juttatott részvényopciók szabályozása, az Employees’ option pool.

[quote style=”boxed” float=”left”]Kelj korán, dolgozz keményen, találj olajat. – J Paul Getty[/quote] Alkalmazottaknak részvényopciót adni márpedig kell. Beszéltem olyan vállalkozóval (igen, magyarral), aki mereven elutasította ezt. Félt, hogy felaprózza a céget (ami még nem is működik), hogy beleszólnak a kontrollba (a nem működő, nem termelő cég kontrolljába), hogy jogi problémákba ütközik később (mintha nem perelné be amúgy is valaki), hogy elszámolással tartozik majd a saját alkalmazottainak, mint részvényeseknek (céges Ferrari ugrott). És ez mind igaz, csakhogy van egy dilemma, amit csak ilyen részvényopciók garantálásával lehet feloldani, ez pedig a következő:

Egy átlagos startupban ló**r sincsen, csak egy ötlet. Néhány sor kód, néhány lelkes alapító (korábban megbeszéltük, hogy ideális esetben kettő. Egy kevés, három sok, tört számok meg itt furán veszik ki magukat.), és talán egy-két alkalmazott, akire még van pénz. Ha már van valami kis seed befektetés, vagy még jobb esetben egy angel round, akkor sem tudja a cég felvenni a versenyt egy multinacionális vállalat karrier-modelljével. Utóbbinál előrejutási lehetőség, magas fizu, bónuszok, juttatások, ingyen kondibérlet, céges Ford Mondeó (ugyan fehér és fapados, de fizetik), stb. Két lehetőség van: vagy felvesz a startup olyanokat, akik nem kellettek a multi-világba, ami valljuk be, minőségi aggályokat vet fel, vagy… A későbbi durván komoly lé ígéretével elcsábítja a legtehetségesebb szakembereket, akik elég bátrak és elég őrültek ahhoz, hogy néhány évet kockáztassanak az életükből egy kis cégnél. Ha viszont hajlanak erre a döntésre, és nagyot kockáztatnak, nagyot is akarnak nyerni. Tudják ezt a befektetők is, tehát option pool-t nem csinálni nagy hiba – ha elkövetnéd, majd csináltatnak veled a saját károdra. Ha vannak alkalmazottaid, biztosíts nekik részvényopciót, hogy kinek mennyit, az függ:

A. a startup fázistól (ötlet, seed, MVP, revenue, stb.), nyilván minél korábban lép be valaki, annál többet illik neki adni.
B. Függ az illető képzettségétől, a közreműködési viszony típusától (teljes munkaidős alkalmazott, tanácsadó, part-time, stb.)
C. Egy működő startup-nál a nagyon-nagyon átlagos számok a következők:

1. CEO: 5-10 % (bár ritka, hogy CEO-t keresnek. Láttam már ilyet, de ritka. ilyenkor az alapító vagy nagyon bölcs, vagy nagyon hülye.)
2. COO: 1,5-5 % (a jó COO aranyat ér. Nem szabad sajnálni rá.)
3. Tanácsadók: ha tényleg dolgoznak, 1-3%, ha nem, 0,2-1%.
4. VP: 1-1,5 % (hozza a nevét, havonta telefonál négyet, hívhatod, ha térdig ér a sz**, ezért több nem jár)
5. Kulcspozíciójú mérnök: 0,5-1 %
6. Egyéb mérnökök: 0,25-0,75 %

Borzasztóan azért nem kell aggódni miatta, hogy beveszel másokat is, mert az alkalmazottakra ugyanúgy vonatkozik a vesting, mint az alapítókra. Általában 4 év vesting egy éves cliff-fel. Ezt nem kikötni óriási hiba, de ezt a vesting-nél már megtárgyaltuk.

[quote style=”boxed” float=”right”]It is better to know some of the questions than all of the answers.[/quote] Az option pool általában része a cap table-nek (erről írok majd egy külön post-ot, annyira fontos melléklete a term sheet-nek). Azt viszont már kevesen értik meg, milyen nagy mértékben befolyásolja az option pool magát a premoney valuation-t, azaz a befektetést megelőző cégértékelést. Vegyünk egy példát: 8 millás premoney, 2 milliós befektetés, tehát 10 guriga a postmoney. Ugye a befektető a részvények 20%-ához jut hozzá (2/10 = 0,2 = 20 %), az alapítóknak marad 80 % (8/10=0,8=80 %). A befektetést megelőzően egy 10%-os option pool lett kialakítva, de a befektetők ragaszkodnak az option pool 20 %-ra emeléséhez. A befektetés végén így 60% marad az alpítóknál, 20% lesz az option pool és 20 %-ot kapnak a befektetők. Ha maradt volna a 10 %, akkor 70 az alapítóknál, 20 a befektetőknél és 10 az option pool.

Na most figyeljétek a kezem, mert csalni fogok: Végre kinyögik a premoney valuation-t, tátva marad a szád és ahogy kijöttél a SoDamnRich Capital irodájából, hívod a kollégákat itthon, akik valami elit romkocsmában izgulnak érted: Skype kapcsol, Te győzelemittasan üvöltöd a telefonba: Srácok, 8 milliós premoney, 2 milliós befektetés, gazdagok vagyuuuuuunk… Mel Gibson sem volt biztosabb a győzelemben kékre mázolt arccal! A srácok számolgatják a részüket: mondjuk 4 millió részvény van összesen, tehát 2.00 dollár / részvény az ajánlat. Akinek adtál 2%-ot, az birtokol 80 ezer részvényt, tehát 160 000 dodó a zsebében: Eufória, nagy beba..ás, „Megvesszük az Amazont kilóra” Facebook-posztok, csirke a nappaliban, tigris a fürdőben, stb.

Azonban jön a másnap reggel… A csaj, akivel ünnepeltél, ébredezik az ágyadban, Te kisgatyában ülsz a laptop előtt és zsongó másnapos boldogságban nyitod meg az ügyvéded által átküldött term sheet-et: a részvényenkénti ár 1.50 dollár. Mi a tetves @&#$**~€* van? Felhívod, és elmagyarázza, hogy a 8 milliós premoney-ba beletartozik egy 20%-os option pool, ami a befektetés utáni részvénycsomag 20%-a, és a Te részedből jön le. Fel kell hívnod a fiúkat otthon, és hülyét kell csinálnod magadból. Ráadásul kivettek a zsebedből 2 millió dollárt. Úgyhogy leendő Amerikában sikeres vállalkozóknak ez most egy 2 millió dollárt érő tanács lesz (emailben kérjétek a bankszámla számom, ha valaki utalni akar : ). Ha egyetlen mondatot akartok megjegyezni ebből a cikkből, akkor az ez legyen: Az option pool növelése csökkenti a valuation-t, EZÉRT nagyobb option pool-t kell kialakítani! Tudom: paradoxon. Nem hülyültem, meg, nincs éjszaka, nem írtam félre: Csökkenti, EZÉRT nagyobbat kell kialakítani. Mondom miért:

Ha az option pool túl kicsi, vagy az allokálatlan részvények száma túl kevés, úgysem fogják úgy hagyni a fenti okok miatt. Amikor azt mondom, hogy nagyobbat, akkor arra gondolok, hogy annál nagyobbat, mint amit elsőre gondolsz, vagy amennyi ténylegesen kell. Pár sorral lejjebb látni fogjuk, hogy ez egy játék, amit úgy hívnak, option pool shuffle. A játékot nem lehet nem játszani a befektetőddel, de lehet jól játszani.

A befektetőid valójában azt gondolják, hogy a céged ér 6 millió dollárt, de 8-at mondanak, úgyis visszaszedik a többletet a 20%-os option pool-on, mivel a 8 milliós premoney valuation-t a 4 millió részvényeddel + 1,3 millió új részvénnyel osztják. (Matekos kukacoskodás elkerülése végett 1,333,334 új részvény van, nem 1,3 millió pontosan.)

Na ezt hívják option pool shuffle-nek. Védekezni úgy lehet ellene, ha résen vagy. Ne próbáld meg az option pool-t a postmoney-ba tenni, ez nem fog sikerülni, egyszerűen azért, mert a VC-k azt szokták meg, hogy a premoney-ba teszik. Amit tehetsz:

1. Csinálhatsz egy hiring plan-t, ami mondjuk 1,5-2 évre előre megtervezi, hogy mennyi allokálatlan részvényre lesz szükséged. Amikor megkezded a tárgyalásokat, először ne a valuation-nel kezdd. Ha így kezded, máris buktad azoption pool shuffle-t. Először mutasd be a hiring plan-t, hátha azt a választ kapod, hogy nem jó, nem fogsz tudni ilyen gyorsan ilyen jó kulcsembereket felvenni. „Tényleg? Nem fogok tudni? Hiszek nektek: csökkentsük is a meglévő option pool-t…” – válaszolhatod, és máris megnyerted a játékot.

2. A befektetőid 20 %-os option pool-t akarnak majd. Neked elég lenne 12 %. Alakíts ki 14-et vagy 15-öt, és használd fel azt a pár százalékot arra, hogy amikor engedsz egy-egy nekik fontos term tárgyalásakor (például double trigger vesting, lásd itt: http://startupdate.hu/vesting/ ), akkor nyugodtan tedd hozzá, hogy ok, de akkor az option pool-t csökkentsük 1 %-kal. Bele fognak menni, sőt ravasz kis gazfickónak fognak tartani – de hát magyarok volnánk, rólunk úgyis tudják odakint, hogy két nemzeti sportunk van, a vizilabda meg egymás átba..ása, és mindkettőben világelsők vagyunk.

3. A harmadik lehetőség, hogy már a premoney-nál megemlíted az option pool méretét, és következetesen anélkül számolod a premoney-t. Ez persze nem változtat a számokon, de ha azelőtt teszed, mielőtt kinyögik a premoney-t, akkor lényegében tudatod velük, hogy „Velem játszhatjátok az option pool shuffle-t, de minden számot következetesen átszámolok a saját részvényeim értékére!”. Ennek az lesz az eredménye, hogy nagyobb premoney-t fogsz kapni, egyrészt mert tudják, hogy az alternatív vagy úgynevezett effektív premoney-t úgyis kiszámolod magadban, másrészt mert a tudás és az elegáns, játékos rafináltság tiszteletet ébreszt, és a befektetőid szemében miattad nő meg a cég értéke.

Ne feledd: ha a term sheet-ről beszéltek, a befektetőid is benne akarnak lenni a deal-ben. Nem pénzért kuncsorogsz, hanem a világ legjobb üzletét kínálod, hírnévvel, mesébe illő megtérüléssel, sikerrel – már ha a startup-od végül életben marad. : )

Ha tetszett, osszátok meg, kommenteljétek, ha csak a vállalkozói kultúra fejlődik tőle, már abból is sokat profitálunk mindannyian. Folyt. köv. 

Liquidation Preference

Közzétéve Szerző:
4

startup, lean, kockázati tőke, üzleti angyal, vc, venture capitalAz amerikai befektetésekről szóló posztok harmadik részében a liquidation preference-t járnám körbe. Ez a valuation, vagyis az árazás után következő legfontosabb rész, a vesting-et azért vettem előre, hogy legyen egy matek-mentes rész is. Most viszont megint számok következnek, úgyhogy aki csak játszik az amerikai álom gondolatával, az nyugodtan ugorhat. Hardcore wanna-be emigránsoknak viszont ma megspórolunk egy pár millió dollárt. Aki a korábbiakat nem olvasta, a valuation boszorkánymestersége itt sajátítható el.

A liquidation preference azt írja le, hogy mi a szösz van, amikor egy a vállalkozás életciklusát és likviditását meghatározó esemény történik. A legtöbb vállalkozó ilyenkor a bedőlésre gondol, a valóságban azonban liquidation-nek számít például az eladás vagy egy másik céggel történő összeolvadás is. Persze ide tartoznak a rossz dolgok is, a csőd, a szavazati jogok érdemleges változása, stb. De szerencsés esetben a liquidation preference akkor kerül elő, amikor a cégedet felvásárolják. Hogy mennyire lehetsz ekkor boldog, az attól függ, milyen liquidation preference-et tudtál kialkudni magadnak a befektetés során. Úgyhogy ez az írás most unalmas és száraz lesz, viszont aki belevág, annak nélkülözhetetlen.

Először is a liquidation preference lehet egyszeres és többszörös. Az egyszeres azt jelenti, hogy egy fent leírt esemény (a következőkben az eladás szót fogom használni, minthogy ez a leggyakoribb és leginkább szívderítő lehetőség) esetén a befektető visszakapja a befektetésének 1x-esét. A többszörös liquidation preference esetén ennek 2, 3, 4-szeresét, és így tovább. Másodszor mindig szerepel a liquidation preference előtt, hogy participating vagy non-participating. Ha non-participating liquidation preference van kikötve, akkor az alapítók és a befektető a részesedéseik arányában osztoznak a vételáron, és mindenki megy amerre lát. Ha azonban 1x liquidation preference, participating van kikötve, az azt jelenti, hogy a befektető az eladás során visszakapja a pénz 1-szeresét (vagyis ugyanannyit, amennyit betett), a maradékon az alapítók és a befektető osztoznak a részesedés arányában (a részesedést a premoney-postmoney határozza meg, ahogy azt két poszttal korábban leírtam). Értelemszerűen a 3x liquidation preference, participating így azt jelenti,hogy az eladás során a vevő által a cégért fizetett vételárból a befektető kap 3-szor annyit, amennyit betett, majd a maradékon a részvényeik arányában osztoznak.

Nézzünk két példát: a Big Cash Ltd. elnevezésű befektetési alap 16 milliós premoney-n 4 millió dollárt tesz Assbook elnevezésű cégedbe, mert annyi júzered van, hogy már unod számolni.

A Big Cash részesedése ugye investment / postmoney = 4 / (16+4) = 20% lesz.

1x-es, participating liquidation preference-t kötnek ki a szerződésben. Két évvel később egy ködös és hideg napon (SF-ban mindig köd van és hideg. Ez nem az a California, amit a barátaid vízionálnak köréd.) a Google nem bír magával, és ajánlatot tesz az Assbook felvásárlására 25 millió dollárért. Ekkor a Big Cash Ltd. először levon a vételárból 4 milliót, majd a maradékon, azaz 25 – 4 = 21 millió dolláron osztoztok a részesedeséknek megfelelően. 20% a Big Cash-é, 80% az alapítóké lesz, azaz a 25-ből a Big Cash eltesz 4 + 4,2 = 8,2 millió dollárt, az alapítók kapják a többit, azaz 16,8 millió dollárt. Pusztán azzal, hogy a Big Cash kikötötte a participation-t, a teljes vételár 32,8 %-át tette zsebre a 20% helyett. A kis dörzsöltek. De legalább maradt egy kis aprópénz, nemde? Igen, mert hasított a biznisz.

Nézzük meg, mi van, ha a cégnek szarul megy,és bár megveszi a Google, igazából csak a páratlan fejlesztői gárda miatt teszi ezt, miután találtál 10 olyan zsenit, akik a McDrive-ban is eltévednek ugyan, de az új Intel procit az ő agyukról mintázták. Te viszont egy katasztrofális vezető vagy, így lassan térdig ér a szar, ráadásul az Alföld, a gémeskutak meg a pacal is hiányzik már, mennél haza – belemész az eladásba, végül is 5 millió dollárral is felszeded a Romkertben bármelyik csajt. Legyen minden paraméter változatlan, azaz 16 milliós premoney, 4 milliós investment, ugyanúgy participating 1x-es liquidation preference. A vételár viszont nem 25 millió, hanem mindössze 5 milla. Ekkor a befektető először kiveszi a cégbe tett 4 milliót, majd a maradék egymillión a Big Cash és az Assbook tulajdonosai részvényeik arányában osztoznak, azaz a Big Cash kap 4 milliót egyszer, és a fennmaradó 1 milliónak a 20%-át, azaz 200 ezer dollárt, vagyis összesen 4,2 millió dollárt. Az alapítók kapják a fennmaradó 1 milliónak a 80%-át, azaz 800 ezer dollárt. Az alapítók vannak négyen, melóztak öt évet keményen és kapnak fejenként 200 ezret. Repjegy ugyan kijön belőle, de nyugdíjba azért még nem lehet menni belőle. Gonosz, mi? Képzeljük el, mi van, ha a liquidation preference többszörös?… (Igen, akkor az van, hogy az alapítók nem kapnak semmit.)

Áthidaló megoldás az úgynevezett „cap”. Ha a liquidation preference-en egy 3x-os cap van, az azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a Big Cash Ltd. nem realizálja a befektetésének a 3-szorosát, addig a liquidation preference participating, azaz a vállalkozóknak hátrányos. Onnantól, hogy ennél több jön vissza, olyan, mintha non-participating lenne. Ez egyfajta biztosítás, hogy a Big Cash mindenképpen legalább 3x-os pénzhez jut, ha azonban ezt megkapja, akkor nem vonogat le a vételárból. A cap egy jóval tisztességesebb dolog, mint a 3x-os, 4x-es participation cap nélkül. Egy 3x-os liquidation preference cap-pelve amolyan dupla vagy semmi játék: ha a céged a következő Instagram, akkor nincs gáz, úgyis olyan lesz a finálé, mintha sima non-participating lenne. Ha viszont örülsz, hogy a végkiárusításnál elvitték a főnöki bőrfotelt is, akkor nagy szívás, mert a többszörös liquidation preference-re fog hasonlítani, magyarul jó, ha kapsz valamit.

A gyakorlat ma az, hogy – különösen korai fázisú befektetéseknél – egy 1x-es participating liquidation preference van, vagy szimplán non-participating szabályozással kötik meg a felek az üzletet. A dolog rengeteg mindentől függ, mennyire akarja a befektető a céget, mennyire égető a pénz bevonása, milyen régi az ismeretség a felek között, és főleg, hogy hányadik körről, azaz mennyi pénzről van szó. Az Economics-nak ez egy nagyon trükkös része, amire borzasztóan oda kell figyelni, különben később jön a hideg zuhany.

Aki a Bay Area-ban áll neki befektetőt keresni, annak mindenképpen tisztában kell lennie ezekkel az alapfogalmakkal. Biztos vagyok benne, hogy aki befektetőt keres itt, annak sokkal elemibb kérdései, dilemmái lesznek, mint például hogy egyáltalán hol találhat potenciális befektetőket, mire kíváncsiak, mit kérdeznek, mit akarnak hallani, hogyan lehet elérni egy meghallgatást, meddig tart, mi az etikett, stb. Véleményem szerint a term sheet economics részének leglényegesebb pontjait átvettük ebben és az előző két posztban. Legközelebb elárulom, mik a legizzasztóbb kérdések egy befektetői tárgyaláson, ugyanis ehhez már volt szerencsénk, és ezen a héten még lesz is egy párszor. Ahoj, mentem aludni 4 óra 35 percet a kanapén. Folyt. köv.

Angel vagy VC?

Közzétéve Szerző:
Válasz

üzleti angyal, vc, kockázati tőke, startup, lean, befektetés, pitching

Tudom, tudom, még mindig lógok a term sheet economics részének három pontjával – írom, csak még szerkesztgetni kell, hogy ne legyen belőle regény. Viszont akikkel otthon beszélgettem amerikai befektetésről, kérték, hogy szaglásszuk már körbe egy külön posztban ezt az angel investor a venture capitalist (VC) ellen dilemmát, mert alapvetően mindenki VC-ben gondolkodik, pedig sokkal gyakrabban angel investor lesz az első, aki befektető. Mi a különbség? Hogy viszonyul egyik a másikhoz? Melyik a sötét oldal és melyik a Jedi? Hogyan gondolkodnak, fektetnek be és mire lehet számítani, ha valaki belemegy egy ilyen üzletbe?

Akkor először is fogalmak röviden:

Angel investornak hívják a leggyakrabban saját tőkéjét, vagy egy kisebb, vagyonosabb csoport tőkéjét (angel group) használó befektetőt, aki korai fázisban – sokszor már egy ötlet és egy csapat megléte esetén – száll be egy kisebb összeggel és segíti a céget kapcsolataival, tőkéjével, tapasztalatával, tanácsaival. Az angel jellemzően Convertible Note formájában fektet be. Jellemző befektetési nagyságrend: 50 ezer és 2 millió között.

VC-nek (venture capitalist, kockázati tőkebefektető) hívják azokat az embereket, akik egy vagy több, egyenként általában legalább 80-100 millió dollár körüli befektetési alap pénzét kezelik, jellemzően későbbi fázisban fektetnek be nagyobb összeget Preferred Stock formájában. A VC korunk hőse, a megmentő, a rock sztárokat meghazudtolóan elérhetetlen, a hiper-elfoglalt és a mindentudó. A valóságban korábbi sikeres vállalkozók sok tapasztalattal, néhány darab százmilliós befektetési alappal a hátuk mögött – és tényleg elérhetetlenebbek, mint a rock sztárok! Gründoltak pénzt, befektetik, ha nyereség van, szépen keresnek, ha nincs, akkor sem buknak sokat. Jellemző befektetési nagyságrend: 500 ezertől 10 millióig – persze, dollárban.

Az „angel – convertible note, VC – preferred stock” általánosítás nem mindig igaz, kivételek mindkét irányban vannak, azaz angel is csinálhat preferred stock-kal befektetést, VC-k is adnak convertible debt-et. A convertible note (vagy convertible debt) egy hitel, ami a következő befektetési kör alkalmával common stock-ra, vagyis az alapítókéval teljesen azonos részvényre konvertálódik meghatározott feltételekkel, a preferred stock viszont bizonyos előjogokat biztosító részvény, a vállalkozások tulajdonlási formájának leggyakoribb és legjobban szabályozott módja. A két befektetési forma közötti leglényegesebb különbség, hogy convertible debt-hez nem szükséges a cég felértékelése (valuation) a preferred stock-hoz viszont ez elengedhetetlen. Ennek megfelelően a két forma bizonyos előnyökkel és hátrányokkal jár, úgyhogy jöjjenek a finomságok. Mivel a preferred stock-ról már annyit írtam, hogy az is unja, akit eredetileg még érdekelt, most a convertible note oldaláról közelítünk, és a preferred stock-hoz képest vizsgáljuk meg az előnyeit és a hátrányait.

A convertible note előnyei

Nincs valuation. Ez a legnagyobb előny. Hogy a kénköves pokolba lehet megmondani egy induló cégről, aminek nincs is bevétele, hogy mennyit ér? Átlagos magyar bank szerint ha alapító beteszi anyuék érdi házát, meg a balatonfüredi telket akkor ér nullát. Persze átlagos magyar bank átlagos kockázatelemzőinek halvány fingjuk sincs róla, hogyan kell üzletet csinálni – leginkább multinacionális túlélő módban képesek csak működni -, tehát rugaszkodjunk el a búskomor magyar valóságtól és mondom, hogy oldják meg a problémát a tengerentúlon: mivel évezredeken át lehet vitatkozni az értékelésen, a megoldás az, hogy nem értékeljük fel a céget. Az angel investor és a tulajdonosok egyetlen dologban értenek egyet, mégpedig hogy pár év múlva nagy motoros kasza lesz, ha a cégre ajánlatot tesz egy nagyobb vállalat. Tehát úgy vágnak bele, hogy azt mondják, itt van ennyi zsé, a cégértékelést majd a következő befektető megcsinálja újabb 6-12 hónapnyi működés ismeretében, és ahogy akkor lesz, azt visszavetítjük az első befektetés idejére. Nincs cégértékelés, ezért a convertible debt jellegű befektetés 2-3 hét alatt lezárható. Gyors, könnyű pénz világos feltételekkel, az erkölcsi kockázaton túl nem sok veszítenivalóval. Ja, persze a céged megy, ha bebuktad a hitelt, de mondjuk a házadat nem viszik. Mindkét fél hisz a cégben, a csapatban, a termékben, ezért elindulnak értékelés nélkül.

Olcsó. Mivel nincs valuation, nem nyüzsögnek az elitképző biznisz-szkúl növendékek óránként ezer dodóért körülötted. Az ügyvédi munka is sokkal kisebb (újabb tízezrek megspórolása). Összességében ez egy olcsó formája a pénzhez jutásnak. Sok értelme úgysem lenne 150 ezerből 30-at ügyvédekre költeni.

A kontroll marad. Az angel nem vesződik a kontroll megszerzésével. Neki a sikeres céged egy darabja kell, nem a rengeteg nyűggel járó irányítás. Vannak bizonyos garanciák, de azok nagyjából annyit mondanak ki, hogy ha Vegas-ban tervezed duplázni a pénzt amit kaptál, akkor lesz ejnye-bejnye, és a tuningolt Gallardo-t se rendeld meg belőle Lexani pörgős felnikkel, mert az is egészségtelen a cégnek. Olyannyira nem a kontrollra utazik a befektető, hogy amikor az általa nyújtott hitel konvertálódik, akkor a konverzió az alapítókéval azonos common stock-ra történik, tehát egyetlen percig sem kapnak kontrollt a cégben – de minek is akarnának? Ha jól megy, akkor hozzá ne nyúlj. Ha nem megy jól, akkor meg – mivel annyira kicsi az összeg – mire ez kiderül, bebukta a befektető, úgyhogy ideje továbblépni.

A convertible note hátrányai

  1. Diszkont. A convertible debt egyik meghatározó eleme a diszkont. Mivel az angel korán száll be, nagyobb a kockázata. Mivel nagyobb a kockázat, szeretne egy kockázati prémiumot látni a befektetésén, ezt pedig leggyakrabban egy a konverziós árhoz képest meghatározott diszkonttal teszi meg. Tehát azt mondja az alapítóknak, hogy srácok, amennyiben az őrült lázálmotok valóra válik, és beszáll egy VC, akkor én az egységár alatt 20%-kal olcsóbban akarom kapni a részvényeket, mivel még akkor hittem bennetek, amikor senki más. Fair? Naná. A számítási mód 250 ezres befektetésnél, 20%-os diszkontnál és mondjuk egy dolláros részvényárnál meglepő módon

250 000 / 0,8 = 312 500

Azaz 312 ezer dolláros részvénycsomagot kap az angel az első körnél. A szokásos discount egyébként 10 és 35% között változik, általában 20%. Azokban az üzletekben, ahol az angel kialkudott magának 50% körüli diszkontot, ott általában a VC-k ezt újratárgyalják, ha pedig erre az angel nem hajlandó, akkor elállnak az üzlettől. Különösen igaz ez abban az esetben ha az angel round és a Series A időben közel vannak egymáshoz. A kapzsi angel nem jó ómen egy vállalkozásnak.

Kamat. A convertible debt nevében benne van, hogy hitel. Ergó kamat van rá. A tipikus kamat 5 és 7% közötti, 2010-ben 6%, 2011-ben 5% volt egy – az egyik legnevesebb ügyvédi iroda, a Fenwick and West által készített – tanulmány szerint. Halkan jegyzem meg, hogy 5%-os kamat… gyakorlatilag biztosíték nélkül, arcra, óriási kockázattal – …hol kell aláírniiiiiiiiiiiii? Ha problémázol rajta, idióta vagy. Pont. Bocsánat, de tényleg így van.

Ellenérdekelt felek. Mivel a cég felértékelése nem történik meg, egy furcsa helyzet alakul ki. Ugye az angel investor pénzt – mondjuk 200 000 dollárt – ad azzal a kikötéssel, hogy amennyiben a cég bolygó körüli pályára áll, egy bizonyos diszkonttal – legyen ez 10%  – ő ezt a pénzt tulajdonrésszé válthatja. Tegyük fel, hogy a cég jól beindul, és az első VC round mondjuk 2 millió zöld dodó. A részvény egységára a Series A alkalmával 1.00 dollár, amit az angel investor 20% diszkonttal 0.80 dolláron kap, azaz a részesedése 200 ezer / 0.8 = 250 000 dollár, azaz 12,5% a cégből. Tegyük fel azonban, hogy a cég NAGYON beindul, és az első VC befektetési kör előtt a premoney valuation 5 millió dodó – wow, mindenki a fellegekben jár, ugye? Frászt. Nézzük meg, mennyit kap az angel investor ebben az esetben: 250 ezer / 5 millió = 5%. Kevesebb mint a fele annak, amit egy alacsonyabb premoney esetén kapna. Magyarul a convertible debt egyik problémája, hogy az első „smart money” befektetési kör előtt a sikert tekintve a befektető és a vállalkozó(k) ellenérdekeltek. Na ez egy hülye helyzet! (vegyük észre hogy az angel befektetésének abszolút értéke mindkét esetben ugyanannyi: 250 ezer dollár, mindössze a cégből kapott részesedése különbözik. Tehát pénzt nem veszít, csak pozíciót. Ennek ellenére az ellenérdekeltség fennáll, vagy ha tetszik, olyan módon áll fenn, hogy az angel investor minél korábbi fázisú Series A-ben – és az ezzel járó első cégértékelésben – érdekelt.)

Még egy sajátosság

Price cap. Az előzőekben elmondottakból adódik, hogy valahogy az érdekellentétet meg kellene szüntetni. Ennek egyik módja a price cap alkalmazása, amikor az angel investor kiköti, hogy akármilyen magas lesz is a Series A alkalmával elvégzett cégértékelés, az általa adott hitel úgy konvertálódik, mintha x millió dollár lenne az értékelés. A cap egy egyszerű módja az úgynevezett upside protection-nek, ugyanakkor kétélű fegyver: egy alacsony price cap alkalmazásával a cég gyakorlatilag kinyírja önmagát, mivel nem lesz VC, aki befektessen egy olyan cégbe, amelyikben az angel investor – a kockázatok miatt egyébként indokolt szintnél – nagyobb előnyre tett szert.

Korai fázisban, vagy amikor az alkalmazottak már molotov koktéllal és transzparensekkel jönnek dolgozni, mivel 3 hónapja nincs fizu, a convertible debt egy gyors és olcsó módja a pénzszerzésnek. Nagyon lényeges a megfelelő számok eltalálása, különben az ellenérdekeltség vagy az angel investor indokolatlanul nagy előnye miatt előbb-utóbb elkezdenek gyűlni a felhők az amúgy jól menő cég felett és ez furcsa csapda-helyzeteket teremthet. Jegyezzük meg, hogy az „okos pénz” (a tapasztalt VC-k által kezelt alapokat hívják így) leggyakrabban preferred stock formájában fektet be. Hosszú távon ez jó mindkét félnek, mivel megtörténik a cégértékelés és mindkét fél hosszabb távra rendezkedhet be. Csak mire ez megvan, több idő telik el.

Ha tetszett, kérlek oszd meg, hadd okuljon belőle, akinek van még bátorsága vállalkozni…

Vesting

Közzétéve Szerző:
Válasz

startup, pitching, vesting, kockázati tőke, befektetés, üzleti angyalEz a poszt eredetileg a szerző Amerikai Tech Biznisz Blogjában jelent meg 2012. május 23-án.

Az amerikai befektetési szokások elemzésének második részében a vesting-nek nevezett pontról lesz szó. Csak hogy strukturálisan el lehessen helyezni az itt következőket, a term sheet-ek (a meghatározást lásd az előző posztban.) pénzügyi része, az Economics rész a következő hat bekezdést tartalmazza:

·          Price

·          Liquidation preference

·          Pay-to-Play

·          Vesting

·          Employees’ option pool

·          Antidilution

Az előző részben átvettük a Price-hoz tartozó tudnivalókat, az értékelést, a felhígulást és néhány kapcsolódó dolgot meg a matekot. Ebben a postban következzen a vesting, egy rövidebb és majdnem matek-mentes téma, és a következőkben írok majd a liquidation preference-ről – újból sok matekkal – és végül a többiről.

A vesting az amerikai tech startup befektetések természetes velejárója. Lényege, hogy az alapítók által birtokolt részvények a befektetés pillanatában egy feltételen keresztül teljesen kikerülnek az alapítók tulajdonából, és azt csak idővel, fokozatosan nyerik vissza. Első hallásra ez egy nagyon-nagyon rossz üzlet, és sokan nem értik, miért van rá szükség. Valójában a vesting az alapítókat is védi, legfőképpen egymástól, amennyiben többen tulajdonosok a cégben. A technika egy nagyon gyakori problémára kínál megoldást, a probléma pedig a következő:

Hárman alapítanak egy céget, Józsi, Karcsi és Jani. Lelkesek, elszántak, nagyokat álmodnak. Mindhárman rendes, tisztességes, korrekt emberek. Józsi 30, Karcsi is 30, Jani pedig 40%-ban lesz tulajdonos a cégben, mert ő hozta az első ügyfelet, a Sarki Bolt Bt.-t. Mindenki beleteszi a kapcsolatait, a munkáját és valami kevéske pénzt is. A vállalkozás beindul, félév múlva már szolid nyereséget termel a mindenkori magyar gazdaság mindenkori helyzete ellenére, de nem annyit, hogy az alapító-tulajdonosok rendes fizetést tudjanak kivenni. Józsinak elfogy a tartaléka. Közli a többiekkel, hogy vagy van fizu, vagy ennyi volt, munkát kell keresnie, mert asszony különben válik. Fizu nincs, Józsi elmegy egy multihoz éjt nappallá téve droidként szolgálni a Nagy Nemzetközi Policy-t. Persze szíve-lelke a vállalkozásban, de a szeme és az esze a napi roboton. Eleinte még naponta hívja fel a társait, aztán már csak kétnaponta, majd havonta egyszer jó, ha beszélnek. A másik kettő kivesz havi 1-200 ezer forintot, kenyéren és vízen fotoszintetizálva tengődnek, de nem adják fel. Közben a cég halad előre, és egy évvel Józsi kilépése után a főkönyvzáró-pánikba esett könyvelő közli a jó hírt: osztalékot kell kivenni. Mondjuk 10 millió pengő magyar forintot. A tulajdonosok boldogan összeülnek és … kitör a háború. Ugyanis Józsi is beletette az első fél év munkáját, mint a többiek, a vállalkozás az övé is, hiszen tulajdonos. Karcsi és Jani viszont úgy érzik, amíg Józsi a fehér céges Ford Mondeóval rótta a multikatonák rögös útját, addig ők ketten nehézségeket ettek és reményt szartak nap mint nap. Nehogy má’ ugyanannyi járjon. Józsi megsértődik, és kezében a cég 30%-ával minimum lelép, de mivel magyarok vagyunk, feltételezzük nyugodtan hogy pokollá teszi a másik kettő életét.

Melyiküknek van igaza? Mindegyiküknek! A probléma abból adódik, hogy nem készültek fel erre a helyzetre. Na, amerikai befektető barátaink erre bizony nagyon ügyelnek. Ezért kikötik – főleg korai fázisban – hogy az alapítók 4 év alatt kapják vissza a részvényeiket, a munkavállalók pedig 4 év elteltével jutnak hozzá a nekik felajánlott teljes részvénycsomagoz. Általában az első év után 25%-ot, majd 36 hónap alatt a maradék 75%-ot arányosan, azaz az első évet követően havonta

75% / 36 = 2,0833 %-ot.

Ezt hívják úgy, hogy „4 year vesting with a one year cliff”. Amennyiben 12 hónapnál korábban hagyják el a céget – megunják, megutálják, asszony-dühös-mert-nincsenek-otthon, megszállja őket a Krisna-tudat, egy eszkimó szerelem, stb. – akkor semmit nem kapnak. A befektetők korai fázisú cégekben az alapítókba fektetnek. Nincsenek materiális javak, se csapat, se értékes szabadalmak – be kell biztosítani a pénzüket, és ez teljesen érthető. A társ-alapítású vállalkozásokban a másik alapítót is védi a vesting, hiszen egy korai fázisú vállalkozásban az inaktív tulajdonos (egy Józsi) az egyik legrosszabb dolog. Értéket nem teremt, de a profitot és a részvények értéknövekményét viszi. Ez ugye nem jó.

Felmerül viszont az alapítók részéről az a félelem, hogy igen ám, de mi van, ha a befektető 11 és fél hónap után valami mondvacsinált okkal kiebrudalja az alapítót a már sikeres cégből, és hát sorry, a vesting miatt nem jár semmi, fuck you and have a nice day. Erre is van megoldás, általában az alapítók kikötik, hogy ha ok nélkül mozdítják el őket, akkor joguk van a részvénycsomagjuk megvásárlására azonnal, a befektetés kori értéken számolva. A másik megoldás, ha a cég többségi részvénycsomagját az alapítók képesek megőrizni, ugyanis ekkor egy board meeting-en képtelen őket a befektető kiszavazni a cégből. Ugyancsak megoldás, ha a cég legalább 36%-át megtartó alapítók kikötik, hogy a menedzsment elmozdítása 51%-kal is lehetséges, új menedzsmentet viszont csak 75%-nyi szavazattal lehet megválasztani.

OK. De mi van, ha a cég annyira jól megy, hogy 18 hónap után megvásárolná valaki? A vesting szabályozása itt kezd izgalmassá válni, ugyanis a term sheet-ben vagy single trigger vesting vagy double trigger vesting van kikötve.

A single trigger vesting azt jelenti, hogy ha felvásárolják a céget, az alapítók tulajdonhányada azonnal az alapítókra ruházódik át, azaz accelerated vesting jön létre. Eladják a céget, nagy a boldogság, részvénycsomag azonnal, cash out és irány egy fehér homokos sziget meg egy luxusszálló. Sokkal gyakoribb azonban az úgynevezett double trigger vesting, amikor két feltétel együttes teljesülése szükséges a részvénycsomag azonnali birtokba vételéhez, például a vállalkozás megvásárlása egy másik cég által és az alapító kirúgása. Ilyenkor ugyancsak accelerated vesting történik, vagyis a teljes részvénycsomag átruházódik az alapítóra, méghozzá azonnal, de csak akkor, ha mindkét feltétel teljesül (Még szép. Megveszik a cégedet, megköszönik a munkádat, összepakoltatják anyu-apu-feleség képeit a kis irodádból, amik ébren tartottak szombat este a laptop felett görnyedve míg mások buliztak – naná, hogy legalább a részvényért járó összes cash-t viszed.) Na a gyakorlatban ez az utóbbi, tehát a double trigger vesting a gyakoribb felállás. Nézzük meg, miért:

Egy eladásnál a vevő igyekszik valamilyen módon a környéken tartani az alapítókat, legalább még egy ideig. Ők ismerik az ügyfeleket, a terméket, nélkülük a vevő még a patront sem találja meg a céges kávégéphez. Az alapítók cégben tartásának nagyon olcsó módja a double trigger vesting, vagyis a részvények egy bizonyos hányadának visszatartása. Ugyanis ha azonnali vestinghez az a két feltétel szükséges, hogy a céget eladod és kirúgnak, akkor a vevő szimplán nem fog kirúgni, és szépen ketyeg a vesting ahogy addig is. Attól azonban hogy az első befektetésednél kiharcoltad a single trigger vesting-et, a vevő még ugyanúgy bent szeretne tartani téged a cégben, és hát mit találnak ki az óránként 1000 dollárt számlázó ügyvédei? Nem a részvényeidből tart vissza a vevő egy csomagot, hanem a teljes vételárból! A vételár egy részének visszatartása azonban a befektetődet is érinti, azaz ő is kevesebb pénzt kap, a többire meg várhat – immár birtokon kívül – aztán vagy igen vagy se. Na, ezt nem szeretné, úgyhogy megkönnyítendő a leendő vevőnek megtartani a cellád kulcsát, erősen érvelni fog a double trigger vesting mellett, saját jól felfogott érdekeit szem előtt tartva.

Akármilyen furcsán is hangzik, nem feltétlenül érdemes a single trigger vesting-et erőltetni. Persze, fényes jövő a két év múlva történő gyors cash out, okostelefont felgyújtod, körbetáncolod, sziget, fehér homok, luxusszálló, ha unatkozol, Vegas. Csakhogy a leendő vevő gyakran épp a single trigger vesting miatt fog elállni az üzlettől, neked meg marad a kis iroda, anyu-apu-feleség fényképe meg a munka 24/7-ben. Érdemesebb bizonyos kikötésekkel belemenni a double trigger vesting-be, például magasabb fizetés, rövidebb munkaidő, más pozíció, stb. Így a leendő vevő biztos lehet benne, hogy lesz, aki tudja, hol a patron a kávégéphez, a befektetőd azonnal pénzhez jut egy eladás során, te pedig garanciát kapsz arra, hogy bár még két évet esetleg dolgoznod kell, a fizu magasabb, az életminőséged meg sokkal jobb lesz. Egy esetleges felvásárlás esetén négy órát azért ki lehet bírni a Google vagy a Yahoo székházában ha van melegszendó, Angry Birds meg Fruit Ninja a közelben. Aki pedig még az elmondottak ellenére is csak és kizárólag single trigger vesting-gel tudja elképzelni a befektetést, annak érdemes tudnia, hogy az átlagos felvásárlási év a 6.-7. év egy cég életciklusában, addigra pedig a teljes részvénymennyiség átruházódik, azaz tök mindegy mi volt leírva annak idején a vestingről, már nem számít. A befektetőkkel történő tárgyaláson érdemes bölcsebbnek lenni, és engedni a double trigger vesting-et, cserébe keményen tárgyalni más, sokkal fontosabb részleteket, mint például a liquidation preference-t. De erről majd a következő részben… Folyt.köv.

Ha tetszett, kérlek osszátok meg, hátha másnak is segítünk vele.

Amerikai kockázati tőkebefektetés

Közzétéve Szerző:
Válasz

startup, befektetés, vc, kockázati tőke, pitch

Bevezetés

Mivel meglepően sokan kerestek meg és kérdeztek az amerikai startup finanszírozásról, így most élménybeszámoló helyett inkább erről írok egy kicsit. A szövegben ahol csak lehet, az angol kifejezéseket fogom használni, aki komolyan itt akar boldogulni, annak ez nagyon hasznos, akit meg idegesít annak javasolt itt abbahagyni az olvasást.

Amikor egy vállalkozás pénzhez jut, egy úgynevezett term sheet-et kap. A term sheet egy kb. 8-12 oldalas dokumentum amely rögzíti a vállalkozók és befektetőik kapcsolatát. Struktúrája, a benne foglalt tartalom nagyrészt minden befektetésnél ugyan olyan, egyes szavak és számok térnek el, ezek azonban meghatározzák hogy az adott sztori pokol vagy mennyország lesz.) A term sheet minden részletével ebben a blogban nem fogok foglalkozni, nagy vonalakban annyit érdemes tudni hogy két fontos pont van: Economics és Control.

Az Economics rész szabályozza a pénzügyi feltételrendszert, ezt megpróbálom jobban kibontani a következő részekben, egyelőre a gondolkodásmódot és az alap matekot igyekszem átadni azoknak, akik amerikai cégben gondolkodnak. Akik nagyon bele akarnak mélyedni, azoknak ajánlom a következő könyvet: http://amzn.to/KC9yLV

Pénzből és befektetőből itt Amerikában és különösen Silicon Valley-ben (egyébként itt senki nem hívja így ezt a területet. Aki ad a részletekre, az szokjon hozzá a Bay Area kifejezéshez, ami a San Francisco-i öböl és az ettől délre fekvő területekre utal.) annyi van, mint égen a csillag. Igaz, startup vállalkozásból is annyi, mint a nyúlszar. Befektetőkhöz közvetlenül bemenni gyakorlatilag lehetetlen és mivel naponta 20-30 új ötletet hallanak, igen kifinomult és hatékony védekezési mechanizmusaik vannak a nem szívesen látott lelkes ifjú titánok elkerülésére. Befektetőhöz közvetett vagy közvetlen kapcsolatokon keresztül lehet eljutni. Persze, ahogy Los Angelesben lehet, hogy életed filmszerepét szerzed meg, mert éppen leültél a megfelelő producer mellé egy kávézóban úgy itt a Bay Area-ban is előfordulhat az a szerencse, hogy egy liftbe szállsz be egy 3 milliárd dolláros alap kezelőjével. De ez ritka, úgyhogy nem erre kell készülni.

A befektetők

A legtöbben azt kérdezték tőlem hogy mennyi pénzt kaphatnak és a cég mekkora részét kell átadniuk a befektetőnek? A két dolog csak részben függ össze, és akkor mielőtt jön a matek, nézzük meg hogy kik vagy mik azok, akiket eddig investor-ként, azaz befektetőként emlegettünk.

A befektetési társaságok általában specializálódnak, van amelyik kifejezetten korai fázisban vagy ötlet-szinten mozgó cégeket keres, mások csak működő cégekbe fektetnek és az egész rendszer együtt mozog a világgazdasági folyamatokkal, úgyhogy ami ma igaz, lehet hogy holnap már nem. A legkorábbi befektetések általában úgynevezett seed investment-ek, ötlet szintű fázisban, 25 és 75 ezer dollár között, a leggyakrabban inkubátorként funkcionáló szervezetek által. A következő lépcső az angel investor, aki általában saját tőkéjét fekteti be, rendszerint convertible debt – azaz részvényre konvertálható kölcsön – formájában, aminek azért van egy-két hátránya, ez jellemzően 100-500 e dollár között van, bár az utóbbi időben volt másfél millió dolláros angel investment is.

Millió dolláros összegtől körülbelül 8-10 millió dollárig a hagyományos VC-k, azaz Venture Capitalist-ek vadászterülete következik. A VC-k nem ritkán maguk is sikeres vállalkozók voltak, értenek az iparághoz és a pénzügyi folyamatokhoz, és pénzen kívül kiterjedt kapcsolatrendszerükkel is segítenek. Volt szerencsénk egy ilyen helyzetben lévő befektető támogatását megtapasztalni, hát csak annyit tudok mondani, hogy úgy nyílnak az ajtók hogy csak győzzön az ember odaérni.Még magasabb összegeknél már általában nagyobb venture capital alapok vagy több alap közösen fektet be.

Itt jegyezném meg, hogy személy szerint nem vagyok nagy híve az inkubátoroknak, ugyanis ezek a szervezetek beszállnak az induló cégekbe 30-40 ezer dollárral 100-200 ezer dolláros premoney-n, ami szerintem rossz üzlet a legtöbb vállalkozónak (ezt a témát bővebben lásd ebben a posztban.) Ezért ezt a befektetési formát itt nem is tárgyalnám. Igen, van ilyen, van akinek hasznos, bizonyos szempontból az inkubátorok üzleti modelljét is értem, mert óriási kockázatot vállalnak, csak nem hiszek abban, hogy a részvények 30-40 %-ának korai kiárusítása jó ötlet. Látni fogjuk, hogy egy átlagos 3 körös befektetés során is 25-30 százalék marad az alapítóknál, ami önmagában nem baj, mert egy 100x akkora torta negyede is több, mint egy 100x kisebb tortából az egész.

Számok

Na, és akkor most már tényleg a matek. A legfontosabb képlet a következő:

Premoney Valuation + Investment = Postmoney Valuation.

A premoney valuation (amerikában röviden premoney vagy egyszerűen csak pre) az a dollárban mért összeg, amennyire a céget értékelik. Nyilván minden befektető más és más összegre értékel egy induló vállalkozást, a meghatározás módszerei is különbözőek, de különösen induló cégeknél, startupoknál nagyjából a csapat és az ötlet, illetve a már befektetett pénz az, ami értéket képvisel. Kicsit profánabbul fogalmazza az első száz-kétszázezer dollár pofára megy. Ha már működő vállalkozásról van szó, akkor az iparág, a bevétel, a konkurencia erőssége a csapat és a nagy nevek, a profit és a cash-flow is fontos, de ezt most hagyjuk, a cégértékelésről komoly könyvek szólnak, de egy startuppernek ez nem lényeges.

Szóval ha tudjuk, mennyire értékelik a céget, azaz mennyi a premoney és tisztában vagyunk vele hogy mennyi lesz az első körös befektetés, akkor a kettő összege adja ki a befektetés utáni cégértéket. Egy példán keresztül érthetőbb lesz:

200 000 dollárt kell felhajtanunk, hogy működni tudjon a cégünk és leülünk egy befektetővel, aki azt mondja, hogy ok, benne van, 1 000 000 dolláros premoney-n. Ebből rögtön tudni fogjuk hogy:

200 000 + 1 000 000 = 1 200 000, azaz 1,2 millió dollár a postmoney. A részesedések úgy fognak kinézni, hogy

a befektető részvényhányada = investment / postmoney

az alapító(k) részvényhányada = premoney / postmoney.

Az előző példánál maradva:

200 000 / 1 200 000 = 16,67 % lesz a befektetőé és

1 000 000 / 1 200 000 = 83,33% lesz az alapítóké.

A befektetők érdeke alacsonyabb premoney-n beszállni egy ígéretes cégbe, tehát minél korábban. A vállalkozók érdeke a lehető legmagasabb premoney, tehát érdemes olyan későn befektetőt keresni, amilyen későn csak az adott vállalkozás vagy vállalkozói csapat anyagi lehetőségei engedik. A másik fontos dolog, ami a fentiekből következik, hogy nem jó ötlet a kelleténél sem több sem kevesebb tőke bevonása. Alultervezni azért nem érdemes, mert akkor tönkremegy a cég. Felültervezni meg azért, mert nagyobb céghányad, nagyobb részvénycsomag lesz a befektető kezében és minden dollárral, amivel az alapítók a saját fizetésüket növelik vagy saját kényelmüket biztosítják (egy helyett két titkárnő, nagyobb kocsi, nagyvonalúbb marketing, stb.) lényegében 3-400 esetleg ezer dollárt veszítenek el a következő befektetési körök egyikénél. Tehát pontosan ki kell számolni, hogy mennyi az az összeg, amiből a következő mérföldkő elérhető és annyi pénzről kell tárgyalni még akkor is, ha a befektető megpróbálja rábeszélni az alapítókat egy kicsit többre (tartalék, megélhetés, státusz és más hasonló címeken).

Dilution

Ha újabb befektető kell (és ez itt teljesen normális), akkor vajon mi a szösz van? Már van egy, esetleg tenne még bele pénzt, de lehet hogy nem, viszont következő hónapban kaszával jönnek dolgozni az alkalmazottak, mert nem kaptak fizut. A második körös befektetésnél ugyanaz a helyzet, mint az elsőnél, tehát premoney + investment = postmoney. Ha a második körös premoney közel van értékben az első befektetési kör postmoney-jához, akkor valamit nagyon rosszul csináltál. Az érték nem a befektetés pillanatában keletkezik, hanem két befektetési kör között. Maradva a korábbi példánál, ha az első befektetési kör postmoney-ja 1,2 millió dollár akkor a második premoney-jának 5-10 millió dollár körül kell lennie. Ebben a második körben mind a vállalkozó(k) mind az első kör befektetője kénytelen lesz feláldozni valamennyit a részesedéséből, ezt hívjuk dilution-nek, azaz felhígulásnak. Ha a második körben a premoney mondjuk 8 millió dollár, és 4 milliót tesz be a második befektető, akkor premoney = 8 millió, investment = 4 millió, tehát a második kör postmoney-ja 12 millió dollár. A részesedések alakulása tehát a második befektetési kör után így néz ki:

Alapítók:          83,33% x premoney2 / postmoney2 = 55,56 %

Investor A:      16,67% x premoney2 / postmoney2 = 11,11 %

Investor B:      investment2 / postmoney2 = 33,33 %

Látható, hogy az alapítók kezdeti 100%-os tulajdonrésze 55,56%-ra olvadt, azonban ez a tulajdonhányaduk egy 12 millió dollár (második körös befektetés postmoney-ja) értékű cégben szerepel, vagyis 6 667 000 dollárnyi részvényük van, szemben a kezdeti állapot 1,2 millió dollárnyi részvényével (első kör premoney-ja). Tehát a második kör végére több, mint 500%-os értéknövekedést könyvelhetnek el.

A dilution minden befektetés természetes velejárója és nem szabad félni tőle. A vállalkozás irányítását nem (csak) a birtokolt részvények mennyisége határozza meg, hanem sokkal inkább a term sheet Control része. A vállalkozót a cégből kiebrudaló befektető rémképe városi legenda. Ilyenre csak súlyos pénzügyi vészhelyzetben, a menedzsment teljes inkompetenciája mellett van esély.

A következő részben megnézzük, hogy mi az a liquidation preference és megpróbálom elmesélni hogyan érdemes egy befektetővel tárgyalni.